română  |   english  |  

• főoldal
• történet
• gyűjtemények
  • néprajz
  • régészet
  • természetrajz
• kiállítások
  • Székely Nemzeti Múzeum
    • állandó kiállítások
    • időszakos kiállítások
  • Gyárfás Jenő Képtár
    • állandó kiállítások
    • időszakos kiállítások
    • archívum
  • Magma kiállítótér
  • Céhtörténeti Múzeum, Kézdivásárhely
  • Csernátoni Haszmann Pál Múzeum
  • Csángó Néprajzi Múzeum, Zabola
• külső egységek
  • Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy
  • Céhtörténeti Múzeum, Kézdivásárhely
  • Haszmann Pál Múzeum, Csernáton
  • Csángó Néprajzi Múzeum, Zabola
  • Erdővidék Múzeuma, Barót
• programok
• múzeumpedagógia *új
  • aktuális
  • iskoláknak
  • családoknak
  • memóriajáték lepkefotókkal
• hírek
• kiadványok
  • könyvek, periodikák
  • katalógusok
  • ismertetők, szórólapok
  • digitális kiadványok
• műtárgyaink
  • természetrajz
  • régészet
  • történelem
  • néprajz
  • könyvtár
  • képzőművészet
• foto- és filmtár
• testvérintézmények
• barátaink
• alapítvány
• infó
  • adminisztratív
  • munkatársak
• archívum

Régészeti gyűjtemény

Az intézmény sajátos történetéből következett, hogy régiségtárának gyűjtőterülete egykor a történeti Székelyföld csaknem egészét lefedte – ma ez a terület jóval kisebb, a jelenlegi Kovászna megye vidékét foglalja magába. Időben körülbelül harmincöt évezred régészeti emlékanyagát őrzi, a vidéken első ízben megjelent emberek eszközeitől egészen a késő középkor tárgyi hagyatékáig, a mai gyűjtőterület mintegy 330, a kárpát-medencei régió (főként Erdély) 95–100 lelőhelyéről.

A gyűjtemény alapját még az alapító Csereyné zömmel érmékből, római téglákból, őskori kőeszközökből és fém-, mindenekelőtt bronztárgyakból álló, mintegy 1300 darabot számláló imecsfalvi régiséggyűjteménye képezte. Gyarapodása igazán a múlt század elején vett lendületet, amikor a beérkező számos adomány mellett több jelentős székelyföldi lelőhely módszeresen feltárt anyagával sikerült gazdagítani. Gyűjtésükben, feldolgozásukban – a múzeum akkori őrei, László Ferenc és Csutak Vilmos mellett – a magyar régészet olyan nagy nevű egyéniségei működtek közre, mint Nagy Géza, Hampel József, Roska Márton vagy Kovács István. A régészeti gyűjtőmunka később, a második világháborút követően sem szakadt félbe: múzeumunk – régész-igazgatója, Székely Zoltán munkássága révén – újabb fontos leletekkel gazdagodott.

E jelentős gyűjtemény már az intézmény saját épületbe való költözésétől látható volt a nagyközönség számára s legreprezentatívabb darabjai ma is – állandó vagy időszakos – kiállításokon mutatják be vidékünk történetét.
Múzeumunk őrzi a vidék legkorábbi régészeti leleteit, a Szitabodza környéki őskőkori lelőhelyek (Valea Cremenei, Valea Chichereului) anyagát. Egy részét még a brassói régész, Teutsch Gyula és László Ferenc ásták (1911–1912), később ugyanitt Roska Márton folytatott kutatásokat (1924–1928). A felső paleolitikum elejére keltezett, pattintott kőeszközökből és gyártásuk során keletkezett hulladékból álló leletanyag a mintegy 35.000 évvel ezelőtt élt emberek tárgyi hagyatékát (aurignaci kultúra) képviseli. A hideg, jégkorszaki környezetben, főképp vadászatból élő népcsoportokat a Bodza folyó felső folyása mentén beszerezhető, eszközeik készítéséhez használt kovakő-lelőhelyek vonzották erre a vidékre. Bizonyára a terület mostoha éghajlati viszonyaival magyarázható, hogy az említett települések mellett csupán néhány, szórványosan előkerült lelettel rendelkezünk a paleolitikum időszakából (Bardoc, Bibarcfalva).

A neolitikum (újkőkor) időszakában a Délkelet-Erdély területére beköltöző, földművelő-állattartó közösségek tartós, néha több évszázadon át lakott településeket hoztak létre. A Kr. e. 7–3. évezredek folyamán a környéken megjelent különböző újkőkori és rézkori kultúrák (Starèevo – Körös, vonaldíszes kerámia kultúrája, Boian – Giuleşti, Precucuteni, Erősd, Tiszapolgár, Bodrogkeresztúr, Coţofeni) lelőhelyei gazdag anyaggal gyarapították a gyűjteményt. Anyaguk a korszak jellegzetes tárgykészletét szolgáltatta: a mindennapi életben használt, házi készítésű agyagedényeket, pattintott és csiszolt kőeszközöket, csont-, kagyló-ékszereket, amuletteket, hitviláguk emlékeit, az agyagból készült ember- és állatfigurákat, kultikus oltárokat. A rézkor időszakában már felbukkannak a fémművesség első nyomai ékszerek (gyöngyök, karperecek) és fegyverek (ún. ellentett élű rézcsákányok) formájában.

Az ismert lelőhelyek némelyike kárpát-medencei viszonylatban is jelentősnek számít. A Lécfalva melletti Várhegyen feltárt (1949–1955) és részben még ma is kutatott, többrétegű Körös – Criş lelőhely a korai és középső neolitikum kronológiája szempontjából bír jelentőséggel. Az erősdi Tyiszk-hegy a kora-rézkori, gyönyörű festett edényművességéről nevezetes Erősd – Cucuteni – Tripolje kultúrkör nyugati csoportjának névadó lelőhelye. Első módszeres feltárását László Ferenc végezte (1907–1913, 1925), munkáját Székely Zoltán folytatta a Román Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének közreműködésével (1968–1985). Rézkori gyűjteményünket gyarapította néhány moldvai őskori nagy lelőhely kisméretű, de reprezentatív leletegyüttese is (Cucuteni, Truşeşti, Larga Jijia, Sărata-Monteoru).

A Kr. e. 3. évezredtől új korszak kezdődött a Kárpát-medence népeinek történetében, a bronzkor. Klasszikus régészeti kultúrái (Schneckenberg-, Monteoru-, Wietenberg-, Noua-kultúrák) gazdag emlékanyagot hagytak az utókorra. Bronzkori leleteink zöme délkelet-erdélyi telepek (Csernáton, Kézdialbis), földvárak (Kézdiszentlélek – Perkő, Kisgalambfalva) és temetők (Zabola, Uzon) ásatásaiból származik. A korszak kerámiaművességének termékei közül szépségükkel kitűnnek a Wietenberg-kultúra bekarcolt, mészbetéttel díszített edényei. Egyedülálló középső bronzkori leletünk a Csernáton határában feltárt hordozható tűzhely. Ugyancsak az említett korszakból származnak a vidékünktől távol eső, nevezetes bronzkori tell-település, Tószeg leletei, valamint Szilágypér temetőjének (Gyulavarsánd-kultúra, Székely Zoltán ásatása) leletanyaga. A korszak nagy technológiai újítása a réz és ón ötvözésével készülő bronz felfedezése volt: fegyverek (kardok, tőrök, balták, lándzsahegyek), ékszerek (karperecek, csüngők) és mindennapos használatú tárgyak (tűk, árak, sarlók, vésők stb.) készültek belőle nagy változatosságban. A fémművesség további bizonyítékai a telepeken felbukkanó öntőformák (Csernáton, Réty).

A Kr. e. 1. évezred fordulóján, a késő-bronzkor és kora-vaskor időszakában addig soha nem látott mértékben felvirágzott bronzművesség emlékei – föld alá rejtett kincsek, raktárleletek formájában – vidékünkről is szép számban előkerültek. Múzeumunk őrzi az árapataki, bölöni, mezőkapusi és zabolai bronzleletek megmaradt darabjait. A kora-vaskori anyagi kultúra legkarakterisztikusabb eleme a bronz- és aranyedényeket utánzó, fényezett, kanellúrákkal díszített kerámia. Ebben a korszakban bukkannak fel a vas felhasználásának nyomai is: a csernátoni településen Székely Zoltán által feltárt balták, kések a vasművesség legkorábbi bizonyítékai Délkelet-Erdélyben.

A Kr. e. 7. század második felében megjelenő, már a korai történeti forrásokban is említett, keleti eredetű szkíta népcsoportok jellegzetes régészeti hagyatéka Délkelet-Erdélyben is megtalálható. Egyik, jellemző melléklettel (edények, ún. pávaszemes gyöngyök, bronz ékszerek) ellátott temetkezésüket Sepsiszentgyörgy belterületén sikerült feltárnia Székely Zoltánnak. Ugyancsak gyűjteményünk őrizte az Aldoboly határában 1880 tavaszán megtalált, keleti állatstílussal díszített markolatú, antennás szkíta vaskardot, a korszak egyik legszebb fegyverleletét – sajnos ennek ma már csupán másolata látható, eredetije a múlt század folyamán Bukarestbe került.

A római hódítást megelőző évszázadokban Délkelet-Erdély területén dák népcsoportok éltek. Régészeti hagyatékuk nyílt települések (Eresztevény, Csernáton, Sepsiszentgyörgy – Bedeháza), magaslatokra épült földvárak (Csíkzsögöd, Kovászna, Zetelaka) és temetők (Sepsibükszád) ásatásaiból származik. A dák anyagi kultúrát gyűjteményünkben főként a nagy mennyiségű kerámia képviseli, ugyanakkor múzeumunk birtokába jutott néhány, Erdélyszerte jelentős leletegyüttes, mint a – manapság csupán másolatban őrzött – csíkszentkirályi és szörcsei ezüstkincsek, a petőfalvi ezüst ékszerlelet, továbbá néhány nagyobb korabeli pénzlelet (Fotosmartonos, Gelence).

Jól kutatott, anyagában kellően feldolgozott, a gyűjteményben szép számban képviselt a környék római korszaka. Az Erdély délkeleti részét védő, megyénk területére eső négy segédcsapattábor – Oltszem, Komolló, Nagyborosnyó és Bereck, utóbbi az Ojtozi-szorost lezáró, névleg is azonosított Angustia – mindegyikében nagyszabású feltárások folytak, megszálló csapataik nevét, anyagi kultúráját, temetkezéseiket jól ismerjük. Szintén múzeumunk gyűjteményét gyarapította az énlakai és sóváradi táborok ásatásai alkalmából előkerült római anyag egy része is. Az ásatások során felbukkant nagyobb tárgyak, elsősorban feliratos sírkövek, oltárkövek gyűjtésére egykor helyszűke miatt nem volt lehetőség – az ilyen leletek manapság a múzeumépület cintermében nyernek elhelyezést, amely az idők folyamán valóságos lapidáriummá nőtte ki magát. A módszeres kutatásból származó anyag mellé számos, véletlenszerűen megtalált éremlelet járul. Egykori beszámolók alapján a 19. század végén még igazi erdélyi ritkaságot is őrzött a gyűjtemény a szóban forgó korszakból: római kocsi bronz tartozékait Homoródszentmárton határából, továbbá néhány, Apulumból, Aquincumból, illetve Pompeiből gyűjtött kisebb szórványleletet.

A rómaiak által kiürített tartományt Kr. u. 4. században megszálló germán eredetű népcsoportok, a vizigótok régészeti hagyatéka a Marosszentanna-kultúra. Névadó temetőjét 1903-ban kezdték ásni, legnagyobb ismert települése, Sepsiszentgyörgy – Eprestető kutatása ennél jóval korábbra nyúlik vissza. A Nagy Géza által megkezdett feltárásokat (1883) a múlt század folyamán több ízben folytatták, s az időközben még felbukkant, megásott más telepnyomok (Réty – Telek, Gidófalva, Komolló), múzeumba került leletek alapján körvonalazódott az erdélyi vizigót megtelepülés legnagyobb gócpontja. Megismeréséhez legutóbb a kilyéni település feltárása (Bartók Botond) szolgáltatott újabb adatokat – az innen származó leletanyag szintén múzeumunk gyűjteményét gyarapítja. Múzeumunk őrizte egykor – a második világháborúig – a korszak egyik legjelentősebb leletét, a gyönyörű ezüst fibula, karperecek, gyűrűk, csatok és római érmék alkotta tekerőpataki kincset is.
A Sepsiszentgyörgy, Csernáton és Kézdipolyán határában, továbbá Rétyen, több korszakon át kutatott telepek a népvándorláskori Erdély más betelepülő népességeinek emlékanyagával, 6. századi gepida és 7–10. századi szláv telepnyomokkal is szolgáltak.

A középkori kollekció a két világháború közti korszakban és főként a háborút követően gyarapodott nagyobb mértékben. Anyagának gerincét Székely Zoltán zabolai és petőfalvi Árpád-kori temetőásatásai, valamint néhány székelyföldi várban, templomban folytatott kutatása (Bálványosvár, Ika vára, Réty, Árkos – Szentegyházasdomb, Kézdiszentlélek – Perkő) képezik; leletei, eredményei csak főbb vonalakban vannak publikálva. Az összesen 456 (218 + 238), gazdag melléklettel, köztük II. Géza – III. Béla korabeli pénzekkel ellátott zabolai és petőfalvi sír valószínűleg csak egy része a két, Erdély-szerte ritkaságnak számító temetőnek: sok feldúlt temetkezés mellékleteit a környékbeliektől kellett, lehetett begyűjteni még a hetvenes-nyolcvanas években.
Területünk a magyar államalapítást követően a középkori Magyar Királyság keleti határvidékét képezte, védelmére a királyi hatalom a 13. század folyamán betelepítette a székelységet. Gazdag régészeti hagyatékuk (kerámia, munkaeszközök, fegyverek) a középkori kiállításon látható, már a történeti gyűjtemény tárgyaival együtt. A gyűjtemény sajátos kategóriáját képezik a középkori kardok – néhányuk a 19. század második felében véletlenszerűen került elő, mások későbbi, hiteles síregyüttesekből származnak (Bölön, Kökös, Szászfalu). Jelentős anyaggal szolgáltak a közelmúltban folytatott templomkutatások (Kézdialbis, Szacsva), vagy a Rika erdei középkori erődítmény területén folytatott feltárás. Az itt felbukkant jelentősebb kőanyag ugyancsak a múzeum cintermében látható.

Régészeti kutatásunk legújabb eredménye a középkori Udvarhelyszék keleti határvidékén, a Kormos-patak völgyében azonosított egykori falu, Dobó elpusztult középkori templomának feltárása (Bordi Zsigmond Loránd, 2000–2003), melynek során korabeli freskótöredékek is előkerültek. A település kutatása napjaink és a jövő feladatai közé tartozik.
A régészeti gyűjtemény különálló részét képező éremtár megalakulásakor mintegy 600 darabot számlált, 1929-re nagyságrendje már elérte a 3800 darabot. Megoszlása igen vegyes volt, nagy része újkori külföldi érmékből állt (mintegy 1800 db), emellett mintegy 700 darab volt antik (zömmel római, továbbá szasszanida, görög, parthus, perzsa), 42 darab középkori eredetű, néhány száz pedig az erdélyi fejedelemség idejéből származott. Igen jelentős volt a papírpénzek és bankjegyek kollekciója – akkoriban még szintén az éremtár része. Első rendszerezésük a neves régész, numizmatikus Kovács István nevéhez fűződik. 1945 után a kollekció gyarapodása némileg lelassult (a háború végétől napjainkig összesen 967 darab került leltári nyilvántartásba), de ugyanakkor olyan jelentősebb leletegyüttesekkel gyarapodott, mint az Árkos határában 1979-ben talált, 261 darabból álló, Kr. e. 1. századi éremkincs, vagy a vargyasi középkori templom kutatása (1993–1996) során felbukkant Zsigmond-, Hunyadi János- és Mátyás-kori érméket tartalmazó pénzlelet.

Sztáncsuj Sándor József régész